Anyakincsek #1.– Anyaságom megragadó boldog pillanatai

A kislányunk étkezési szokásaira különösen oda kell figyelnünk, így vannak szabályaink a nassolásra és a desszertekre. Valamelyik nap odajött hozzám, és aggódva nekem adta a maradék almáját: „Anya. Meg kell enned ezt az almát, mert különben nem jöhetsz majd velem fagyizni.”.
Hasonlóan jóleső érzés látni, amikor a plüssállatkáival játszik a gyermekünk. Úgy játszik ugyanis velük, ahogy mi is szoktunk együtt: hordozóba teszi és viszi a hátán őket, vagy ha elesnek, kedvesen ölelve vigasztalja meg őket: „Semmi baj, itt vagyok”.
Megható volt az is, amikor egy futóversenyen a célban várt a családom: a férjem ölében ült a gyermekünk és a kezében egy kis mezei virágokból gyűjtött csokor volt, amit addig szedtek, amíg én futottam.
Hudák Viktória

Anyakincsek #2.

Egy tegnapi élményemet szeretném megosztani. Tegnap délután jótékonysági futáson vettünk részt a családdal a Romzsa Tódor Görögkatolikus Diákotthon szervezésében. A férjuram 5 km-t futott, amiért nagyon büszke vagyok rá. A fiaim, a 2 kilométeres távot választották, én pedig csak lesétáltam a rövidebb távot, mert futni nem bírok, meg nem is szabad. A futást a gáton szervezték, féltávnál volt forduló. Így egyszer szembetalálkoztunk, s mikor a fiaim fáradtan szembe jöttek, egy röpke pillanatra megöleltek, s rám mosolyogtak. Ezt látva a mellettem gyalogló megjegyezte: “Téged nagyon szeretnek a fiaid”. -s ez tényleg így van.
Ehhez még történet: Januárban műtötték a térdemet. A műtét után másnap már kidobtak a kórházból, de utána még két hétig erősen kímélni kellett a lábam, nem ülhettem széken, behajlított térddel, és a járás is meglehetősen nehezemre esett. Hétvégente jött édesanyám segített, este az uram, A fiaim pedig délutánonként elvittek egy rövid sétára, és minden nap elkészítették és behozták nekem vacsorára a szendvicset, teát. Kitartóan, figyelmesen, jelen voltak szeretettel.
Némethné Kultsár Sugárka

Anyakincsek #3.

Lassan 17 éve vagyok anya (ha a várandósságot is beleveszem – és persze hogy így teszek…) – azóta volt már néhány este hogy nem (nekem) kellett altatnom, vagy mert úgy elaludt(ak) az éppen még soros “altatandó(k)’, hogy “megúsztam” e szép és néha vicces, gyakran idegölő és nagyon fárasztó “szertartást”, vagy mert nem voltam itthon, vagy mert a férjem átvette Tőlem ezt a nem mindig felemelő egynéhány tízpercet (egyébként nagyon nemes módon!)…
De általában az enyém (volt) ez a szép kihívás, mióta – néhány hónapja be nem osztottuk: egyik nap anya, másik nap apa – de persze kivételek lehetnek: most épp apa nagyon írja esténként az (éppen soros) előadását, hát újra folyamatosabban “bedobtam” magam az altatás mély és gyakran igencsak sodró vizébe…
Bizony, ma este is (már csak a 8 meg a 3 éves igényli ezt a nem mindig mókás “mókát”) ebben a mély vízben próbáltam elmerülni, amikor a 3 éves – már nem is oly kicsiny ded – szokás szerint a gyors elalvás helyett végigmondta az aktuális ovis mondókákat (kicsit beszédhibásan, de mindig van, amit sikerül kitalálnom:)), aztán épp azt kérte számon, hogy mikor is fog ő majd nyalókát kapni (mert hazafelé azt ígértem: egyszer…), ugyanígy előhozta a játszótér- és bolt-, meg fagyi-témákat is – miközben a többi 3 már rég aludna persze…
Szerencsére odáig néhány negyedóra leforgása alatt eljutottunk, hogy ezeket már bizony csendesebben kellene megbeszélni, mert egyesek – el nem ítélhető módon – már aludni szeretnének, és nem a kissé nyafogva és meglehetősen követelőző módon előadott elvárásait/történetecskéit hallgatni… Hiszen aki figyelt (és sajnos, aki nem, az is), megtudhatta még, hogy hívják az ovis Bendegúz testvérét, vagy hogy haj került a kiságyban a kicsi lány szájába éppen, aztán azt, hogy most inni szeretne: és épp a sárga cumira támadt kedve, majd hogy milyen furcsa hangot adott ki a párna gombja, ahogy nekiütődött a kiságy rácsának, valamint hogy bizony ő kék lufit is szeretne majd egyszer stb…
De mindeközben a kezem ott pihent nála, és elhangzott az a kérdés is, amit most kiragadtam kis életünk mindennapjaiból, mint igazi “anyakincset”: “Megsimogathatom a kezedet?”, és igen, az ilyen és ehhez hasonló mondatok, mozdulatok szerencsére akkora örömmel tudnak eltölteni, amikor éppen kezdenék “kiakadni” az ismét elhúzódó altatás miatt, meg hogy már megint szó szerint ki is mondja: “ő nem fáradt”, holott a család nagyobbik része ennek ellenkezőjéről tesz tanúságot – hogy ezekért érdemes anyának (szülőnek) lenni, és minél inkább oda kell figyelnünk ezekre a pici, rövid, ám annál jelentőségteljesebb szavakra, pillanatokra.
Szeretek anya lenni (főleg, mikor, mint most, gyermekeim már alszanak:)), de ezekből tudok akkor is töltekezni, amikor épp az “agyamra megy” egyik vagy másik, mert mindig vannak ilyen pillanatok, csak kicsit rá is kell “hangolódnunk”, hogy eljussunk egy-egy percnyi valódi “harmóniához”…
Minden anya- és apatársamnak hasonló jó hangolódást kívánok a harmóniák megéléséhez!
Lázárné Tóth Beáta

Anyakincsek #4.

Amikor e sorokat írom, immáron fél éve, hogy elmondhatom, édesanya vagyok. Kicsi fiamat Csongornak hívják.Bár nem régóta három fős a családom, mégis olyan érzés néha, mintha mindig is része lett volna Csongor az életünknek.
Az első emlékezetes, csodálatos pillanat az volt, mikor először mutatták meg nekem Őt. Sokszor elképzeltem előtte, milyen is lesz Ő, hogy fog kinézni. Aztán megszületett és úgy éreztem, nála szebb kisfiút képzelni sem tudtam volna magunknak. Aztán jött az első alkalom, hogy magamhoz ölelhettem, megcsodálhattam, gyönyörködhettem benne. Ekkor még fehér pöttyös volt a kis orra, és pihés szőrösek a fülei. Ezeket különösen édesnek találtam rajta, persze az Ő szempontjából szerencsésebb, hogy ezek már eltűntek. Aztán jött az időszak, amikor elkezdett ránk mosolyogni, gőgicsélni nekünk a maga kis nyelvén. Emlékezetes pillanat volt, amikor egy pelenkázás alkalmával nagyon nyúlt felém a két kis kezével, és először nem értettem, hogy vajon miért. Gondoltam, talán a szemüvegemre figyelt fel. De miután levettem, ugyanúgy figyelt és nyúlt felém, és elkezdte simogatni, felfedezni az arcomat és a hajamat. Ez nagyon jó érzés volt. Aztán ott van a nagy szurkolás, mikor először fordult nagy küzdelmek árán a hátáról a hasára. Azóta már visszafelé is megy neki, nagyon élvezi a forgást ide-oda. Ma pedig azzal örvendeztetett meg, hogy utánozni próbálta az arcomat, ahogy éppen bolondoztam vele, hogy ne sírjon, és közben nagyokat kacagott.
Ez csak néhány gondolat, ami hirtelen eszembe jutott, sokáig lehetne még sorolni a boldog pillanatokat. Úgy érzem, anyának lenni az egyik legnehezebb, ugyanakkor az egyik legcsodálatosabb feladat is a világon. Bízunk benne, hogy az elkövetkezendő években Isten megajándékozza még több gyermekkel a családunkat, hogy ez a szeretet, ami körülölel bennünket, hatványozódhasson.
Konczné Török Melinda

Anyakincsek #5. – Csodák pedig vannak

26 éves voltam, amikor megszületett első gyermekem Ádám András. Akkor már óvónő voltam. A terhesség egy álom volt számomra, végig is dolgoztam a nevelési évet, és csak júniusban búcsúztam el az óvodás csoportomtól.
Ádám 1999. július 27-én született. Egészséges, gyönyörű, jól fejlődő anyatejes baba volt. 13 hónapos koráig szopizott. Akkor sajnos hírtelen abba kellett hagynom a szoptatást, mert egyre csak gyengültem, sokszor szédültem, 34 kg-ra lefogytam. Másfél éves volt a kisfiam, amikor hosszas vizsgálatok után kiderült, hogy a szülés utáni hormonális változások kiváltottak nálam egy autoimmun folyamatot. Kiderült, hogy lisztérzékeny vagyok, laktóz felszívódási zavarom van és emellé még számos egyéb betegség is társult.
Amikor az orvos közölte a hírt, hogy soha többé nem ehetek kenyeret és semmit, ami búzát, árpát, zabot, rozst vagy annak származékait, akkor egy világ omlott össze bennem. Keserves zokogásba kezdtem, majd, mint egy dacos gyerek megkérdeztem, hogy mi lesz, ha nem tartom be a diétát?
Az orvos kegyetlenül, de nagyon korrekten válaszolt. „Meg fog halni.” Majd látva a döbbenetet az arcomon, elmagyarázta, hogy a betegség következtében már nem szívódik fel megfelelő mennyiségű tápanyag, hiába eszem rengeteget. A szervezetem még jobban legyengül, hiányállapotok jelentkeznek és daganatos betegségek is előfordulhatnak.
Majd feltett egy kérdést, ami azóta is a fülembe cseng: „Fel akarja nevelni a kisfiát ?”
Ez a mondat volt az, ami erőt adott ahhoz, hogy összeszedjem magam.
A család élete gyökeresen megváltozott. A diétás étkezések elég sok problémát és anyagi nehézséget és okoztak. Ennek ellenére megpróbáltuk leküzdeni a nehézségeket, a férjem támogatása, segítsége, szeretete és Ádám létezése rengeteg erőt adtak ahhoz, hogy túllépjek a lelki nehézségeken.
Visszamentem dolgozni, és elkezdtem a pedagógus szakvizsgára felkészítő tanulmányaimat is fejlesztőpedagógus kiemelt tanulmány területen.
Eközben Ádám növekedett, bölcsődébe, majd óvodába járt. Egyre gyakrabban tette fel a kérdést :” -nekem mikor lesz kis testvérem?”
Szerettünk volna még egy gyermeket. Sajnos évről évre úgy alakult, hogy nem közölhettük kisfiunkkal a jó hírt, amire vágyott. Orvoshoz jártam, hátha kiderül, mitől nem sikerül ismét teherbe esnem. Végül kiderült.
Az autoimmun betegségek és a lisztérzékenység gyakori következménye a meddőség.
Ádám ekkor 9 éves volt. Kénytelenek voltunk beletörődni, hogy egyke gyermek marad. Vele is megosztottuk a szomorú tényt és lassan ő is elfogadta, hogy neki nem lehet kistestvére.
Teltek, múltak az évek, Ádám kiskamasz korba lépett, rengeteg örömet és szeretetet kaptunk tőle. Ötödik osztály végén úgy alakult, hogy iskolát váltottunk. Gyulán a Karácsonyi János Katolikus Általános Iskolába folytatta tanulmányait.
Május végén, a gyulai plébánián családi napot tartottak. Elkísértem Ádámot. Az új osztálytársai közül néhányan ott voltak, a változatos programok jól lekötötték a gyerekek figyelmét. Mi a szülőkkel beszélgettünk a gyerekekről, testvérekről. Karsai Gyöngyivel a nagycsaládokról, népes unokatestvér seregről társalogtunk, megosztotta velem azokat az élményeket, amelyekben az ők gyermekeiknek része van, hiszen mindig van gyereksereg körülöttük.
Akkor elmeséltem neki, hogy bár elfogadtuk, hogy nekünk csak egy gyermekünk lehet, de mindig visszatér az a gondolat, hogy Ádámnak nem marad senkije, ha mi majd nem leszünk. Neki nincs testvére, nincsenek unokatestvérei. Sajnos úgy alakult, hogy sem a bátyámnak nem lehet családja (ő halmozottan sérült, fogyatékkal élő, ő maga is egy nagy gyermek), sem a férjem húgának nincs családja.
Rossz érzés belegondolni, hogy a barátain kívül nem számíthat senkire, nem áll majd mellette sem testvér, sem unokatestvér, ha vigaszra, segítségre lesz szüksége.
Vége lett az iskolának, elkezdődött a nyári szünet. Kicsit furcsa volt a közérzetem. Különösen éreztem magam. Már kezdtem aggódni, hogy ismét előjön egy újabb tünet, ami az immunbetegséggel jár. Szédültem, és valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Amikor már több mint 4 hét eltelt, kezdett gyanús lenni a dolog és hirtelen gondolattól vezérelve vettem egy terhességi tesztet, amihez természetesen semmi reményt nem fűztem, hiszen megmondták, hogy nem lehet gyermekünk. Végül, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nincs mese, ismét kezdődhet a tortúra, orvostól orvosig járás, hogy kiderítsék, mi okozza a hormonális problémákat, megcsináltam a tesztet, hiszen az orvos is ezzel kezdené. Így legalább az első lépésen túl leszek, gondoltam, azután jöhetnek a szokásos vérvételek, ultrahangok, CT, MRI. Már láttam magam előtt a Debreceni Klinika falait, ahová rendszeresen jártam.
Kibontottam a kis csomagot, megcsináltam a tesztet és vártam. Letelt az idő. Mielőtt kidobtam volna a tesztet, rápillantottam. Nem hittem a szememnek. Pozitív. Meg voltam győződve róla, hogy ez csak tévedés lehet, és biztosan abból adódik, hogy nem reggel, hanem délután készült a teszt. Másnap reggel izgatottan próbálkoztam a második kis lapocskával, ami ismét pozitív eredményt mutatott.
Örömömben potyogni kezdtek a könnyeim, és csendben azon tűnődtem, hogyan mondjam el a családnak, a férjemnek és a kisfiamnak.
Izgatottan vártam, hogy a férjem hazajöjjön a munkából. Az órák csak vánszorogtak, nem akart telni az idő.
Végre megérkezett András. Köszönés helyett a következő szavakkal fogadtam: – „Ülj le, mert mondani szeretnék valamit.”-
Ő kissé döbbenten leült, arra számított, hogy rosszabbodott az állapotom, hiszen ő is látta, hogy hetek óta vívódom és aggódott egy újabb betegség miatt.
Akkor már potyogtak a könnyeim és rosszat sejtve megjelent Ádám is az ajtóban.
Csak annyit tudtam mondani, hogy „- kisbabánk lesz”.
Ádám a döbbenettől sírni kezdett, András pedig csak annyi mondott, hogy az nem lehet. Azután mindnyájan együtt örültünk.
Az első hetek gond nélkül teltek. Természetesen orvosi ellenőrzések mellett. Elmondták, hogy a legtöbb esetben az autoimmun betegek jól reagálnak a terhességre, nem szokott probléma lenni. Nem is volt, sőt bizonyos tünetek kifejezetten enyhültek. Továbbra is jártam dolgozni.
Azután november 4–én váratlan változás történt. Akkor a 26. hétnél tartottunk. Furcsa összehúzódásokat éreztem a hasamban, amelyek nem akartak elmúlni. Nem éreztem rosszul magam, nem fájt semmim. Aznap is bementem dolgozni. Megemlítettem az egyik munkatársamnak, aki azt mondta, hogy azonnal menjek orvoshoz. Végül hazamentem és védőnő ismerősöm tanácsára a férjem bevitt a kórházba.
Az orvos közölte, hogy bent kell maradnom, azonnal menjek a szülőszobára, mert beindult a szülés és mivel még nagyon pici a baba, meg kell próbálni leállítani. Bekerültem az intenzív szülőszobára, infúziók injekciók. Egész éjszakán át tartó aggodalom és kétségbeesés. Kaptam injekciót, hogy ha megszületik a baba, a tüdeje felkészüljön a légzésre, mert önmagától még nem lett volna képes rá. Nagyon sokat jelentett az osztályvezető főorvos szava, aki annyit mondott, hogy „higgyen anyuka, ,higgyen!”
Úgy is történt. Hittem, hogy nem lehet baj, hogy minden jóra fordul, ennek az emberkének nem most kell világra jönnie, hiszen február 8-a még nagyon messze van. Hittem, hogy nem azért vártunk rá ennyi évet, hogy most egy csapásra minden romba dőljön.
Reggel végre közölte az orvos, hogy talán most már nem lesz baj és leengedtek a szülőszobáról az osztályra.
Ettől kezdve megindult a napról napra bizakodás időszaka. Az adventi időszak várakozással és reménykedéssel telt. Minden egyes pocakban töltött napra ajándékként tekintettünk és abban reménykedtünk, hogy minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz, hogy a babánk egészségesen, fejletten születhessen meg.
Közel egy hónapos kórházi bentlét következett, 28 hetesen ismét beindult a szülés, ismét szülőszoba, infúziók, imák, hit és remény.
Ebben az időszakban nagyon sokat jelentett minden egyes bíztató szó, minden bíztató sms, telefonhívás, amit a családomtól, munkatársaktól, ismerősöktől baba-mama klubosoktól, és a katolikus közösségtől kaptam. Mindenki bíztatott, reménykedett és segített, ahogy tudott. Volt, aki glutén mentes ennivalót hozott. Volt, aki olvasnivalót küldött, volt, aki baba-mama párnát küldött, hogy a kényelmetlen kórházi ágyon kellemesebb legyen a pihenés.
Karácsonyra hazamehetem, azzal a feltétellel, hogy végig feküdni fogok.
Bizakodva vártuk a Karácsonyt, mert ha addig bent marad a baba, már nem lehet nagy baj. Elteltek az ünnepek, elérkezett az újesztendő és Istennek hála, még mindig bírtuk.
Január 23-án éjjel, aztán ismét jelentkeztek az összehúzódások. Ekkor már nem ijedtem meg. Szóltam a férjemnek, hogy menjünk, mert jön a baba. Már betöltöttük a 37. hetet. Éjfél előtt fél órával értünk a kórházba.
Másnap délelőtt egy fénykép kíséretében a következő üzenetet olvashatták az ismerőseim:

„Isten hozott ölelésért nyúló aprócska karok,
szunyókáláskor félig lehunyt kis szemek,
Isten hozott, apró kezek és apró lábacskák,
édes kuncogások és mosolyok.
Isten hozott egy világban, mely csak rád várt
Hatalmas szeretettel.”

2012. Január 24-én éjjel fél egykor császármetszéssel, 2900g –mal és 46 cm-rel meglátta a napvilágot második gyermekünk Áron Tamás.
12 és fél évet vártunk a mi kis csodánkra, a mi kis ajándékunkra, aki azóta megszépíti a család életét.
Mi megbizonyosodtunk arról, hogy csodák, pedig igenis vannak.

Kocsorné Seprenyi Anita

Anyakincsek #6.

„Egy embert szeretni azt jelenti, hogy olyannak látjuk, amilyennek Isten gondolta.”
(Dosztojevszkij)
… azok a percek, amelyekben vidám pajkossággal és örök küzdéssel játszik együtt a múlt nehézségeivel és boldogságával való találkozás, a jelen tünékeny pillanatainak őszinte, önfeledt megélése és a jövő rejtélye.
Az anyaság egy út, amelyet gyermeke(i)mmel és társammal, az édesapjukkal járok. Általuk köszön régi ismerősként szüleim képe és önmagam, a bennem élő gyermek gondtalan örömeivel és mély fájdalmával együtt. Általuk válok egy tükörkép tükrévé, amely csak önmagát adva, tökéletlenségében képes velük együtt tündökölni. Megnyílni és kitárni szívünket, hogy befogadhassuk mindazt a jót, amelyet a kettőnkből született „Egy” képes adni és közvetíteni az isteni létből. Hagyni, hogy az ősi bizalom és egymásra utaltság révén munkálkodjon bennünk gyermekünk gondtalan lelke.
A gyermek révén kitárul a világ. A jelenben és érzékeiben él, azok teljes és azonnali kielégülését keresi a gyermeki önzőség természetes állapotában. Nem gondol másra, csak arra, mi a jó neki; egy gyermeket úgy kell szeretni, ahogy ő akarja. Lelke eredendően tiszta, Istentől való, azt nem fertőzte meg a világ fájdalma, a társadalom elvárása. Kezével agyagot formál, földet gyurmász, lelkével minket és a világot alakítja. Csak hagyni kell, belemerülni, engedni belső vágyainak, hiszen azok még ösztönösek. A gyermek örömöt szeretne adni a világnak, és mi sokszor nem hagyjuk. Isten teremtménye és csodája, őszinteség és örömforrás. Elutasítjuk, elzárkózunk, mély fájdalmat okozva ezzel annak a gyermeki szívnek, amely értünk és általunk dobog. De a gyermek rendületlenül felkel, sosem fárad el és küzd akkor is, mikor mi felnőttek már nem tudunk újult erővel felkelni.
A gyermek élni tanít; ez az ő hivatása. Nem őt magát kell tanítani, hanem hagyni, hogy vezessen minket, hagyni, hogy a benne élő isteni erő által ott és akkor – a jelenben – megvalósítsa önmagát. Ha a gyermek eltelik vágyai kielégítésével, akkor beteljesedik és gyermeki önzősége a másokért való tettekben és ezek örömében oldódik fel. Érett, önzetlen felnőtté szelídül, hogy befogadhassa mindazt a jót, amit egy következő generáció adni tud és tanítani. Mert ez azt feltételezi, hogy szülei elfogadták őt úgy, ahogy van, és hagyták, hogy önmaga lehessen, elmerülhessen a világban, azt kedvére formálva. Most pedig ő hagyja, hogy mint szülő, saját vágyairól lemondva engedjen teret egy újabb gyermeki vágy alakító, formáló erejének, kiteljesedésének.
A gyermeki önzőségből kifejlődő szülői önzetlenség végigkíséri életünket egészen az időskorig. Minden életszakaszban egyszerre él bennünk egy önző gyermek, mellyel szüleink gyermekei maradunk, és egy önzetlen szülő, mellyel gyermekünk szüleivé válunk. Mint szülő, támogatjuk gyermekünk tevékenységét minden törekvésében, mint gyermek, megköveteljük szüleinktől vágyaink beteljesülését. Az egyensúlyt megtalálni nem lehetetlen az odaadás és gyermeki önmegvalósítás között, hiszen az anya önmegvalósítása a teljes és önzetlen szülői odaadása gyermeke önbeteljesülése felé. A szülő önzetlensége elégíti ki gyermeke önzőségét.
A gyermek titka révén válik Isten teremtett világa örök körforgássá. Anyaságom megragadó boldog pillanatai azok a percek, amelyekben feloldódva eggyé válok gyermekem lelkével és a pillanat örömével, teret engedve a gyermekben lévő erő munkálkodásának, a múlt átformálásának, és ahol a jövőbe nézve felsejlik egy szülővé érett önzetlen felnőtt homályba vesző képe, amely gyermeki mivoltjába visszatérve vágyik szüleire és ad életet egy új teremtésnek.
Dr. Bakos-Kovács Kitti